Gyerekkoromban különösen idegesített drága nagyanyám sokat ismételt mondása, hogy “Jó dolgotokban már azt sem tudjátok, mit csináljatok!”. Valószínűleg azért éreztem igazságtalannak, mert távolról sem voltam követelőző gyerek, sőt anyámat – aki persze szeretett volna mindent megadni nekünk – rendszeresen azzal idegesítettem, hogy nekem semmi nem kellett, semmire nem volt szükségem. Valóban nem nagyon izgattak a tárgyak, inkább olyan befelé forduló gyerek voltam.
A minden persze nemcsak a tárgyakat, különféle ajándékokat jelentette, hanem a lehetőségek széles tárházát is. Szinte bármit kipróbálhattunk, amihez kedvünk volt: sportot, zenetanulást, mindenféle szakköröket. Szüleim jó anyagi körülmények között éltek, ez nyilván megkönnyítette a helyzetet, de volt anyámnak egy másik motivációja is, nevezetesen, hogy ő sok mindennek hiányát látta gyerekkorában, és nagyon korán eldöntötte, hogy ő szüleivel ellentétben saját leszármazottainak mindent megad majd. Ami csak az eszükbe jut, sőt néha még azt is, ami még eszükbe sem jutott.
Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy az ember kitalálja a folytatást: sok mindenbe belekezdtünk, sok mindent abba is hagytunk, s mire kamaszkorba értem már vagy egyszerűen csak megcsömörlöttem, vagy lázadásnak szántam, de semmit nem voltam hajlandó csinálni.
Szerencsémre általános iskolás éveimbe igen szorgalmas gyerek voltam, így sikerült bekerülnöm egy kéttannyelvű iskolába, ami abban az időben még nagy dolog volt, és a főleg lógással töltött gimnáziumi éveimben is a korábban összeszedett tudásból éltem.
Érettségi után az a megtiszteltetés ért, hogy kimehettem egy francia egyetemre tanulni két évre. Ez még nagyobb szó volt abban az időben, különösen mert ösztöndíjak sem igen voltak még. Szüleim részéről nem kis anyagi terhet jelentett csak a lakhatás kifizetése – ami egy családban bérelt szobát jelentett –, egyéb kiadásaimat azonban már nekem kellett fedeznem. Így éltem takarításból, gyerekvigyázásból, voltam éjszakai portás szállodában és még sok egyéb. Pénzem néha annyira nem volt, hogy – vicc nélkül – napokig csak reggeliztem. De nem éreztem magam szerencsétlennek, sőt kifejezetten boldog voltam, és úgy tanultam, mint egy kis angyal tanáraim nagy megelégedésére.
Ma már más a helyzet: ha valaki jól tanul, könnyen juthat ösztöndíjhoz, és válogathat a külföldi egyetemek között. Franciababa egyik korábbi nemzetközi iskolájában, ahova mindenféle náció járt, és magyar is akadt szép számmal, szintén az volt a szokás, hogy érettségi után a gyerekek Európa négy sarkába széledtek szét.
Kedvenc történetem ebből az időből egy magyar házaspárhoz kötődik, aki különösen büszke volt arra, hogy otthagyva a magyar vidéket ilyen jövőbeni perspektívát teremtett két gyermekének. Amikor a nagyobbik fiú leérettségizett, megkérdezték tőle, hogy Amszterdam, Párizs vagy Milánó tetszene-e jobban mint úticél. A szülők megrökönyödésére a fiú Budapesten szerette volna folytatni tanulmányait, és ott is a tanárképzőn. A meglepetésből magukhoz térve a szülők ekkor felajánlottak neki egy saját kis garzont, de még az is vissza lett utasítva egy kollégiumi helyért cserébe. A történet csattanója, hogy a fiú végül belépett egy magyar szerzetesrendbe. Ki-ki világnézeti meggyőződésétől függően értékelheti ezt a végkifejletet sikernek vagy kudarcnak, annyi azonban biztos, hogy a gyermek részéről nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy letérjen a szülei által gondosan kikövezett útról.
Ha már a vallás szóba került, talán feltűnt már, hogy a kultúránkat meghatározó vallásokban mindenütt ott a lemondás. Böjtölnek a keresztények, a zsidók, de még a muszlimok is. A böjtnek persze van spirituális jelentése, de van egy az emberi természetet jól ismerő régi bölcsessége: a vágyainkat, az érzékeinket és úgy általában önmagunkat meg kell zaboláznunk ahhoz, hogy valamit elérjünk az életben.
Szolzsenyicin, a nagy tanító, egyszer a Harvardon tartott beszédet az angol nyelvű közönségnek. (Mindenki rákereshet a neten.) A beszéd némelyekben nem kis felháborodást keltett, nehezményezték ugyanis, hogy egy orosz bevándorló „kioktatja” a fejlett, demokratikus nyugatot. Szolzsenyicin elsősorban a nyugati civilizáció veszélyeire hívta fel a figyelmet. Sok minden más mellett a fiatalokhoz is szólt arra intve őket, hogy gyakoroljanak önmérsékletet, és csak azért mert szabad és lehet, ne éljenek minden felkínált lehetőséggel.
S hogy jön mindez a gyerekneveléshez? Régen talán mindenki számára evidencia volt az, amit mára elfelejtettünk: Ha azt akarjuk, hogy gyermekeinknek vágyai legyenek és azért megküzdjenek, akkor ne adjunk meg nekik mindent.
