Franciababa születhetett volna bárhol. Bárhol Európában. Mert anyja tágabb értelemben vett lokálpatrióta volt. Európában érezte jól magát. Nem is vágyott soha messzebbre. Egyszer volt azért Grúziában, egyszer meg Egyiptomban. Szép emlékek voltak, de nem vágyott vissza, sem messzebbre soha.

Európában érezte jól magát, Magyarországon pedig otthon. A sors fintora, hogy ennek ellenére igen sokat élt külföldön, először Franciaországban, majd a közelebbről be nem határolt Németalföldön. Hajtotta a kíváncsiság, a tanulási vágy, aztán a megélhetés. De mindig honvágya volt. Otthon – ennek a szónak jelentését igazán az érti, aki már nincs otthon. Hogy milyen az, Budapestre megérkezni, egyszerre magyar földet taposni, magyar levegőt szívni, magyarul beszélni.

Franciababa tehát magyar anyától és francia apától született. Anyai ágon szín magyar volt – ami persze József Attila óta tudjuk, hogy nincsen -, apai ágon pedig olaszból Napóleon által átkeresztelt francia. Ő volt a napsütötte Nizza és a polgári Budapest találkozása egy északi esős vidéken. Mivel a szülők kapcsolata nem bizonyult tartósnak, ezért már egész kicsi korától anyja nevelte Franciababát. Maga a becenéz egyfajta tisztelgés volt a gyermek francia származása előtt, és ebben ki is merült a nagy francia eredet, mert anyja mindig is magyarnak nevelte. Persze a két nyelv megvolt már a kezdetektől, annak minden áldásos és kevésbé áldásos hatásával, a nyelvek váltogatása ugyanis némi zavart okozott az iskolai előmenetelben. De a nevelés olyannyira hatásosnak bizonyult, hogy Franciababa tíz évesen már csak magyarnak érezte magát, kamaszkorától kezdve pedig csak magyar fiúkkal esett szerelembe, és Magyarországon képzelte további életét. Személyes kis bosszú volt ez Trianonért – jegyezte meg néha kajánul az anyja. „A franciák jöttek, láttak és vittek, én pedig mentem, láttam és hoztam. Hazahoztam egy kis darabot Franciaországból”.    

A kultúrák és gének szerencsés keveredése most is megtette hatását: Franciababa szép volt és rendkívül talpraesett, megáldva sok józan ésszel. Tizennégy éves korára annyit látott már a világból, annyit utazott, annyi iskolába járt, és annyi helyen élt, hogy mit sem szeretett volna jobban, mint ha felnő végre valahol letelepedni, és amit gyűjtött otthon kamatoztatni.