Gyerekkoromban különösen idegesített drága nagyanyám sokat ismételt mondása, hogy “Jó dolgotokban már azt sem tudjátok, mit csináljatok!”. Valószínűleg azért éreztem igazságtalannak, mert távolról sem voltam követelőző gyerek, sőt anyámat – aki persze szeretett volna mindent megadni nekünk – rendszeresen azzal idegesítettem, hogy nekem semmi nem kellett, semmire nem volt szükségem. Valóban nem nagyon izgattak a tárgyak, inkább olyan befelé forduló gyerek voltam.

A minden persze nemcsak a tárgyakat, különféle ajándékokat jelentette, hanem a lehetőségek széles tárházát is. Szinte bármit kipróbálhattunk, amihez kedvünk volt: sportot, zenetanulást, mindenféle szakköröket. Szüleim jó anyagi körülmények között éltek, ez nyilván megkönnyítette a helyzetet, de volt anyámnak egy másik motivációja is, nevezetesen, hogy ő sok mindennek hiányát látta gyerekkorában, és nagyon korán eldöntötte, hogy ő szüleivel ellentétben saját leszármazottainak mindent megad majd. Ami csak az eszükbe jut, sőt néha még azt is, ami még eszükbe sem jutott.

Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy az ember kitalálja a folytatást: sok mindenbe belekezdtünk, sok mindent abba is hagytunk, s mire kamaszkorba értem már vagy egyszerűen csak megcsömörlöttem, vagy lázadásnak szántam, de semmit nem voltam hajlandó csinálni.

Szerencsémre általános iskolás éveimbe igen szorgalmas gyerek voltam, így sikerült bekerülnöm egy kéttannyelvű iskolába, ami abban az időben még nagy dolog volt, és a főleg lógással töltött gimnáziumi éveimben is a korábban összeszedett tudásból éltem.

Érettségi után az a megtiszteltetés ért, hogy kimehettem egy francia egyetemre tanulni két évre. Ez még nagyobb szó volt abban az időben, különösen mert ösztöndíjak sem igen voltak még. Szüleim részéről nem kis anyagi terhet jelentett csak a lakhatás kifizetése – ami egy családban bérelt szobát jelentett –, egyéb kiadásaimat azonban már nekem kellett fedeznem. Így éltem takarításból, gyerekvigyázásból, voltam éjszakai portás szállodában és még sok egyéb. Pénzem néha annyira nem volt, hogy – vicc nélkül – napokig csak reggeliztem. De nem éreztem magam szerencsétlennek, sőt kifejezetten boldog voltam, és úgy tanultam, mint egy kis angyal tanáraim nagy megelégedésére.

Ma már más a helyzet: ha valaki jól tanul, könnyen juthat ösztöndíjhoz, és válogathat a külföldi egyetemek között. Franciababa egyik korábbi nemzetközi iskolájában, ahova mindenféle náció járt, és magyar is akadt szép számmal, szintén az volt a szokás, hogy érettségi után a gyerekek Európa négy sarkába széledtek szét.

Kedvenc történetem ebből az időből egy magyar házaspárhoz kötődik, aki különösen büszke volt arra, hogy otthagyva a magyar vidéket ilyen jövőbeni perspektívát teremtett két gyermekének. Amikor a nagyobbik fiú leérettségizett, megkérdezték tőle, hogy Amszterdam, Párizs vagy Milánó tetszene-e jobban mint úticél. A szülők megrökönyödésére a fiú Budapesten szerette volna folytatni tanulmányait, és ott is a tanárképzőn. A meglepetésből magukhoz térve a szülők ekkor felajánlottak neki egy saját kis garzont, de még az is vissza lett utasítva egy kollégiumi helyért cserébe. A történet csattanója, hogy a fiú végül belépett egy magyar szerzetesrendbe. Ki-ki világnézeti meggyőződésétől függően értékelheti ezt a végkifejletet sikernek vagy kudarcnak, annyi azonban biztos, hogy a gyermek részéről nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy letérjen a szülei által gondosan kikövezett útról.

Ha már a vallás szóba került, talán feltűnt már, hogy a kultúránkat meghatározó vallásokban mindenütt ott a lemondás. Böjtölnek a keresztények, a zsidók, de még a muszlimok is. A böjtnek persze van spirituális jelentése, de van egy az emberi természetet jól ismerő régi bölcsessége: a vágyainkat, az érzékeinket és úgy általában önmagunkat meg kell zaboláznunk ahhoz, hogy valamit elérjünk az életben.

Szolzsenyicin, a nagy tanító, egyszer a Harvardon tartott beszédet az angol nyelvű közönségnek. (Mindenki rákereshet a neten.) A beszéd némelyekben nem kis felháborodást keltett, nehezményezték ugyanis, hogy egy orosz bevándorló „kioktatja” a fejlett, demokratikus nyugatot. Szolzsenyicin elsősorban a nyugati civilizáció veszélyeire hívta fel a figyelmet. Sok minden más mellett a fiatalokhoz is szólt arra intve őket, hogy gyakoroljanak önmérsékletet, és csak azért mert szabad és lehet, ne éljenek minden felkínált lehetőséggel.

S hogy jön mindez a gyerekneveléshez? Régen talán mindenki számára evidencia volt az, amit mára elfelejtettünk: Ha azt akarjuk, hogy gyermekeinknek vágyai legyenek és azért megküzdjenek, akkor ne adjunk meg nekik mindent.

Csak egészség legyen! – mondogatta drága nagyanyám, amit mindig némi értetlenséggel fogadtam én, akinek gyerekként sosem volt nagyobb baja, mint enyhe lúdtalpa. Ez csak nem elég a boldogsághoz? Úgy negyven évvel később már azt gondolom, hogy de, ez már a boldogság legalább fele, persze ha belevesszük a lelki egészséget is.  

Ha némi naivitással állunk a gyerekneveléshez, akkor azt gondolhatjuk, hogy természetesen minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke egészséges legyen. Ha később már némi élettapasztalatra szert tettünk, láttunk már néhány bonyolultabb esetet, akkor megjelenik a szkepszis, és rájövünk, hogy sajnos nem minden szülő érdekelt ebben.

A zseniális kanadai pszichiáter, Eric Berne óta tudjuk, hogy a szülői kimondott vagy sugallt utasítások közé olyanok is beletartoznak, mint a „Ne légy egészséges!” vagy az „Őrülj meg!”. A gyermeküket fizikailag beteggé tévő szülők, érdekes módon elsősorban anyák, kórképét a pszichiátria is leírta. Ilyenkor a gyermek vélt vagy valós betegsége bizonyos pszichés szükségleteket elégít ki a szülőben, így az tulajdonképpen ellenérdekelt a gyógyulásban.

Persze nyilván mindenkit meghatároznak adottságai, vannak vele született betegségek, testi és lelki rendellenességek. Ha gyerekkoromban szerettem is volna hinni, hogy minden orvosolható, ma már természetesen tudom, hogy nem. Ezekkel együtt kell élni. Ilyenkor nincs mit tenni. Egy levágott kar tényleg nem nő vissza. Sokszor azonban azt is nehéz eldönteni, hogy mi az, ami sorsszerű, és mi azt, amit ki lehet javítani. Ehhez persze normának, alapvető értéknek az egészséget, a teljességet, az egyensúlyt kell tekinteni.

De most nem is annyira a testi bajokról szeretnék írni, mint inkább a mentális problémákról, azok közül is arról, ami nem sorsszerű, hanem fejleszthető, kijavítható.

Természetesen van olyan, hogy mentális és lelki egészség. Távol állnak tőlem az olyan mondatok, hogy „Minden relatív”, „Mindenki másképp egyforma” vagy az olyan, már-már cinikus megjegyzések, mint „A sérülései jelentik majd a gazdagságát”. Lehet csűrni-csavarni a dolgokat, de ha egy szülő tényleg jót akar a gyerekének, akkor azt kell üzennie, hogy „Legyél egészséges!”.

Manapság burjánzanak a diszes, figyelemzavaros és magatartászavaros gyerekek. A pszichológus egy jól kereső szakma, páciensből pedig mindig több lesz. Szülők tömegei állnak sorba szakvéleményért, szereznek papírt gyermekük „betegségéről”, szedetnek velük akár gyógyszert. Franciababa is volt különböző szűréseken, vizsgálatokon és minden olyan helyen, ami ahhoz kellett, hogy anyjának jó legyen a lelkiismerete. Volt, hogy az iskolában meggyűlt a baja bizonyos tantárgyakkal, és talán nem lett volna olyan nehéz elérni, hogy valamiféle felmentést vagy könnyítést kapjon, de ez sosem történt meg, mert a célt mindig a normalitás elérése jelentette.

Külföldi és magyar példát is tudnék mondani olyan szakemberekre, akikkel hosszú évtizedek tapasztalata bizony-bizony azt mondatja, hogy a ma ilyen-olyan zavarként diagnosztizált problémák jórésze az egészségtelen környezetre vagy a rossz nevelésre vezethető vissza. Hogy például a figyelemzavaros gyerekek többségének, általában fiúknak, a szinte végtelen mozgásigénye sosem lett kielégítve. Hogy kétszer áruljuk el őket, amikor nem biztosítjuk számukra a megfelelő fejlődési feltételeket, majd amikor ADHD-vel diagnosztizáljuk, és gyógyszeres kezelésnek vetjük alá őket. Lehet, hogy ezt kellemetlen bevallani magunknak, és lehet, hogy ha megtennénk, akkor bizony meg kellene fogni az eke szarvát, de ez lenne az egyetlen üdvözítő út.

Környezetemben arra is látok jópár példát, hogyan nevelik a pszichés betegeket. Sajnos. Volt, hogy szóltam emiatt, volt, hogy meg is szakították velem a kapcsolatot évekre. Nyilván itt is vannak hajlamok és érzékenységek, de meggyőződésem, hogy itt a családé a főszerep. Jobb és lelkiismeretesebb helyeken, ha egy gyerek megjelenik a pszichiátrián, akkor az egész családot küldik kezelésre. Persze nehéz önkritikát gyakorolni, és könnyebb a tüneteket istencsapásként megélni, és magunkat sajnáltatni, de ha jót akarunk a saját gyerekünknek, akkor, könyörgök, ennyivel ne érjük be.

Tudom, hogy egy gyerek nevelését ezerféleképpen lehet elrontani. De megrögzött optimistaként hiszem, hogy ezereegyféleképpen lehet kijavítani. És semmi nem olyan nehéz, ha bennünk őszintén szól az üzenet: Legyél egészséges!

Franciababa szerint ennek a posztnak sosem szabadna megjelennie. De legyünk bátrak, és nézzünk szembe az istenek haragjával!

Szóval, képzeljük el, hogy Pistike éppen egy villával közelít a konnektor felé, amikor az apja ráhúz a fenekére, mire Pistike üvölteni kezd. Ismerős? Ja, persze nem.

Manapság nem divat megütni a gyereket. Sőt Franciaországban egy fenékpacsiért is feljelentés jár. Inkább kapjon hisztirohamot a szupermarketben a gyerek. Verje magát földhöz, kezdje dobálni az árut, semmisüljön meg a szülő a rosszalló és lesajnáló pillantások alatt, de a gyerek fenekére ütni nem szabad.

Nem tudom, Magyarországon hol tartunk. Hazaköltözésünkkor Franciababa már kinőtte azt az életkort, amikor ez szóba jöhetett.

Abban talán mindenki egyetért, hogy a gyereket fegyelmezni kell. De hogyan? Lehet például megpróbálni szép szóval: „Pistike, ha bedugod a villát a konnektorba, akkor bizony megráz az áram, neked nagyon fog fájni, apa pedig szomorú lesz.” Pistike persze ekkorra már rég célba ért. De ha a szép szó nem használ, mert a gyerek esetleg még fel sem fogja, amit mondani akarunk neki, akkor jöhet az amerikaiaknál divatos time-out, azaz büntibe helyezés, egyfajta kirekesztés a családi körből. Elképzelem, ahogy Pistike néhány évvel már idősebben éppen azzal szórakozik, hogy a forgalmas úton leugrál a járdáról a kocsik elé. Erre a papája higgadtan megfogja a kezét, befordítja egy bokor felé, és elmagyarázza, hogy most tíz percig nem szól Pistikéhez, és nem is mennek tovább, amíg jobb belátásra nem tér. Ha Pistike kitartó a rosszban, és sok bokor van hazafelé, akkor eltart majd egy ideig, amíg hazaér.

Persze, félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy a gyereket verni kell vagy verni jó lenne. Én sem helyeslem, ha valaki egy gyereket megver, és elítélem, ha mindezt bosszúból, gonoszságból teszi, hogy bántsa vagy rajta töltse ki a dühét. De egy pofon vagy egy fenékre ütés és a verés közé nem tennék egyenlőségjelet. Nem mindegy, hogy egy pofon milyen szándékkal csattan el. Én már kaptam egy-két pofont életemben, és nem traumatizált különösképpen, sőt, hogy őszinte legyek, úgy érzem, megérdemeltem.

Azt is jó persze tudni, hogy vannak kemény gyerekek, a szüleiknél sokkal dominánsabb kicsinyek. Van, aki felé, muszáj erőt mutatni, mert abból ért. Én kérek elnézést a hasonlatért, de gondoljunk csak egy igazán domináns kutyára és félénk gazdájára. Mint minden hasonlat persze ez is sántít, annyiban viszont igaz, hogy a gyereknevelés egy része kondicionálás, a szabályok megtanítása, amibe, ha tetszik, ha nem, beletartoznak a tiltások is. Nekem két kutyám is volt, és tényleg nagyon szerettem őket, de volt, hogy csattant a hátukon a póráz, amit én nem bántásnak, hanem fegyelmezésnek szántam. Volt is, aki megszólt ezért, odajött hozzám, hogy megvédje a kutyámat tőlem. Volt olyan kutya, akire a kutyasuliban szöges nyakörvet adtak. És mielőtt az állatvédők nekem esnének, szerintem az egyik legjobb oktató tette. Úgy ítélte meg, hogy a kutya az adott helyzetben csak az erőből fog érteni, illetve nem fog, mint az őrült húzni, ha az fájdalmat okoz neki. Persze azt is elmondta, hogy nyilvános helyen ne nagyon sétáltassuk ezzel. Hallottam, hogy Németországban már a rendőrkutyákról is levetették a szöges nyakörvet, mire az volt a válasz, hogy akkor az országban nem tudnak több rendőrkutyát kiképezni. Zárójel bezárva.

A gyermekek fegyelmezésére visszatérve, ne felejtsük el azt sem, hogy szavakkal is lehet bántani. És a szavak néha tényleg jobban tudnak fájni, mint egy pofon. Hallottam már anyukát is büntetésképpen érzelmileg nagyon csúnyán megzsarolni egy gyereket, szinte megkínozni. Van egy olyan érzésem, hogy egy későbbi terápiában erről sokkal több szó esik majd, mintha csak egy pofont kapott volna.

Szóval ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket! És főleg, na akarjunk mindent államilag szabályozni, mert ha meghívjuk a hatóságot a magánéletünkbe, akkor hamar azon kaphatjuk magunkat, hogy minden szabadságunk odalett.

Ki ne szeretné, ha gyermeke pár évesen már két vagy akár három nyelven beszélne? Biztos, hogy szeretnénk? Most a nyelvtanulásról osztok meg néhány személyes és másoktól ellesett gondolatot.

Először is azt tudni kell, hogy máshogy tanulja az ember az anyanyelvét, mint később egy idegen nyelvet. Az agy kisgyermekkorban más funkciókat használ a nyelv elsajátítására. Ezért van az, hogy egy gyerek bizonyos életkorig kifogástalanul képes megtanulni egy nyelvet, míg egy felnőtt ezt már nagy nehézségek árán teszi meg, és sokszor nem is sikerül teljesen. Ezért van az is például, hogy valaki 20-30 éves külföldi lét után is akcentussal beszéli a helyi nyelvet. A franciáknak volt például egy román származású színésznőjük, aki élete végéig akcentussal beszélte a franciát, ami nem akadályozta abban, hogy francia színpadon francia klasszikusokat játsszon. Ezt egyszerűen elnézték neki. A kiejtésnél általában a zenei hallás is számít. Akinek jó füle van, annak általában a kiejtése is jobb lesz. De azok között, akik felnőttkorban sajátítottak el egy idegen nyelvet, akcentus nélkül beszélőt tényleg csak elvétve találni.

A gyerekek ezzel szemben tökéletes nyelvtudásra tehetnek szert. Ennek ellenére talán mégsem kell erőltetni a nagyon korai nyelvtanulást. Franciababa például kétnyelvű környezetben nőtt fel. Anyja magyarul beszélt hozzá, és csak magyarul, de a környezet francia volt. Amint bölcsődébe került, a környezet nyelve, ez esetben a francia lett a meghatározó. Első szava a Mama volt, amit anyja nagy megkönnyebbülésére tényleg magyarul mondott, de egy évvel később már otthon is franciául felelgetett a magyarul feltett kérdésekre. A dolgot tovább bonyolította, hogy óvodában már angolul is elkezdték tanítani őket, és nem kissé legyezgette a hiúságát szüleinek, hogy a gyermek hároméves korára már három nyelvet értett, és tudott azokon megszólalni. Pár évvel később, amikor már Magyarországon éltek, a magyar lett végleg a domináns nyelv. A gyerek innentől kezdve otthon már csak magyarul beszélt, magyarul álmodott, és kamaszkorára kijelentette, hogy ő csak magyar fiúkkal hajlandó ismerkedni, mert a szerelmével nem akar idegen nyelven beszélgetni.

A nyelvek váltogatásának azonban lett némi böjtje, ami elsősorban az iskolában jelentkezett. Később ennek utána is jártak, és végül a gyermekek fejlődésének egy magyar szaktekintélye mondta meg a tutit. Az viszonylag köztudott, hogy a kétnyelvű gyerekek később kezdenek el beszélni. Azt ellenben kevesen tudják, hogy a több nyelv használata, ráadásul tanulási környezetben, milyen problémákat tud okozni. Állítólag 100-ból 98 gyereknek jelent ez nehézséget. Tehát csak két olyan lurkó lesz, aki minden probléma nélkül veszi ezt az akadályt. Ezt különösen érdekes tudni azoknak, akik külföldön nevelnek gyereket.

Franciababa környezetében szinte csak többnyelvű gyerekek voltak. Magyarok neveltek külföldön gyereket, járatták őket francia vagy angol iskolákba. Többnyelvű párok részegedtek meg a lehetőségek tárházától, hogy gyerekeikkel akár négy-öt különböző nyelvet is taníttathatnak egyszerre. Persze tényleg voltak kivételek, kis zsenik, akik kiskamasz korukra már valóban ennyi nyelven kommunikáltak szinte tökéletesen. De azért nem ez volt az átlag. Az idegen nyelvű iskolába járatott gyerekek például jellemzően nem tanultak meg helyesen írni és nem olvastak a szülők nyelvén, és ha a pár nem magyarul beszélt otthon, akkor már a magyar nagyszülőkkel való kommunikáció is nehézségekbe ütközött. Kedvenc történetem az volt, amikor egy magyar anya, aki katalán apának szült gyereket, megkérdezte tőlem, hogy két vagy három további nyelven iskoláztassa-e a gyereket, mert hát ugye mindenki a legjobbat akarja leszármazottainak. Én halkan jegyeztem meg, hogy talán néha a szülőnek is önmérsékletet kell tanúsítania, és bár természetesen vannak kivételek, de a kevesebb néha tényleg több.

A többnyelvűségnél, a több nyelven való iskoláztatásnál alapvetően az a probléma, hogy néha a gyermek – különösen ha nagyon eltérő nyelvekről van szó – egyik nyelvet sem sajátítja el tökéletesen. Nem rendelkezik például akkora aktív és passzív szókinccsel, amekkorára a sikeres iskolakezdéshez szüksége lenne. Így eleve hátránnyal indul, ami később halmozódhat, és az iskolai kisebb nagyobb kudarcok is kellően megtépázhatják önbizalmát.

A konklúzió tehát az, hogy először mindenkinek a saját anyanyelvét kell tökéletesen elsajátítania. Ha az már megvan, akkor jöhet hozzá egy idegen nyelv még gyerekkorban, de nem feltétlenül azon a nyelven kell tanulni. Még több idegen nyelv kisgyerekkorban talán már úri huncutság. Ráér az később is. Ha valaki már két nyelven beszél, akkor nagyon könnyen tanul hozzá harmadikat, negyediket. És az sem olyan nagy baj, ha ez később  történik, és esetleg már csak akcentussal megy. Mondom ezt én, aki egész életemben a nyelvtudásomból éltem.

Franciababa születhetett volna bárhol. Bárhol Európában. Mert anyja tágabb értelemben vett lokálpatrióta volt. Európában érezte jól magát. Nem is vágyott soha messzebbre. Egyszer volt azért Grúziában, egyszer meg Egyiptomban. Szép emlékek voltak, de nem vágyott vissza, sem messzebbre soha.

Európában érezte jól magát, Magyarországon pedig otthon. A sors fintora, hogy ennek ellenére igen sokat élt külföldön, először Franciaországban, majd a közelebbről be nem határolt Németalföldön. Hajtotta a kíváncsiság, a tanulási vágy, aztán a megélhetés. De mindig honvágya volt. Otthon – ennek a szónak jelentését igazán az érti, aki már nincs otthon. Hogy milyen az, Budapestre megérkezni, egyszerre magyar földet taposni, magyar levegőt szívni, magyarul beszélni.

Franciababa tehát magyar anyától és francia apától született. Anyai ágon szín magyar volt – ami persze József Attila óta tudjuk, hogy nincsen -, apai ágon pedig olaszból Napóleon által átkeresztelt francia. Ő volt a napsütötte Nizza és a polgári Budapest találkozása egy északi esős vidéken. Mivel a szülők kapcsolata nem bizonyult tartósnak, ezért már egész kicsi korától anyja nevelte Franciababát. Maga a becenéz egyfajta tisztelgés volt a gyermek francia származása előtt, és ebben ki is merült a nagy francia eredet, mert anyja mindig is magyarnak nevelte. Persze a két nyelv megvolt már a kezdetektől, annak minden áldásos és kevésbé áldásos hatásával, a nyelvek váltogatása ugyanis némi zavart okozott az iskolai előmenetelben. De a nevelés olyannyira hatásosnak bizonyult, hogy Franciababa tíz évesen már csak magyarnak érezte magát, kamaszkorától kezdve pedig csak magyar fiúkkal esett szerelembe, és Magyarországon képzelte további életét. Személyes kis bosszú volt ez Trianonért – jegyezte meg néha kajánul az anyja. „A franciák jöttek, láttak és vittek, én pedig mentem, láttam és hoztam. Hazahoztam egy kis darabot Franciaországból”.    

A kultúrák és gének szerencsés keveredése most is megtette hatását: Franciababa szép volt és rendkívül talpraesett, megáldva sok józan ésszel. Tizennégy éves korára annyit látott már a világból, annyit utazott, annyi iskolába járt, és annyi helyen élt, hogy mit sem szeretett volna jobban, mint ha felnő végre valahol letelepedni, és amit gyűjtött otthon kamatoztatni.

„Legyen a neve Anna!”, és nyisszant az olló, hogy újra egy test legyünk te meg én, s fájdalmas nyögések közt visszaszuszakoltak belém. A verejtékből kimosdatva hosszú órák után ismét a kórház ajtajában álltam, hogy fokozódó izgalommal végre megpihenjek a nagy nap reggelén. A hónapok csak úgy peregtek visszafelé, és ahogy nőtt a várakozás, úgy lettem egyre slankabb én, hogy végül már ne maradjon belőled más, csak a remény, meg a vágy, mely ott csillogott szemünkben apáddal még évek múltával is, ahogy lassan elengedtük egymás kezét, hogy közömbösen ki-ki útjára kelve teret adjon sok elvetélt kalandnak, majd végül ártatlanságomat visszanyerve újra rólad álmodozhassam, s tőled egyre távolodva gyámoltalanul haladjak anyám felé, akitől épp ilyen nyisszantással választottak el annak idején, hogy harminc évvel később egy test lehessünk te meg én.