„Legyen a neve Anna!”, és nyisszant az olló, hogy újra egy test legyünk te meg én, s fájdalmas nyögések közt visszaszuszakoltak belém. A verejtékből kimosdatva hosszú órák után ismét a kórház ajtajában álltam, hogy fokozódó izgalommal végre megpihenjek a nagy nap reggelén. A hónapok csak úgy peregtek visszafelé, és ahogy nőtt a várakozás, úgy lettem egyre slankabb én, hogy végül már ne maradjon belőled más, csak a remény, meg a vágy, mely ott csillogott szemünkben apáddal még évek múltával is, ahogy lassan elengedtük egymás kezét, hogy közömbösen ki-ki útjára kelve teret adjon sok elvetélt kalandnak, majd végül ártatlanságomat visszanyerve újra rólad álmodozhassam, s tőled egyre távolodva gyámoltalanul haladjak anyám felé, akitől épp ilyen nyisszantással választottak el annak idején, hogy harminc évvel később egy test lehessünk te meg én.